Galápagos-szigetek kalandtúra útibeszámoló – Isabela-sziget

Ma reggel a hangosan dübörgő légcsavaros motorok pillanatok alatt a levegőbe emelték a 12 üléses kisgépet a Baltra-szigeti reptérről. A gyorsan süllyedő tájban kezdett kirajzolódni a meredek partvonal és a kopár, vöröses-barna sziklás táj. Néhány erősebb huppanás, egy kis bizonytalan zötykölődés, és már Santa Cruz belseje fölött jártunk. Itt már zöldebb lett a táj, de a növényzet azért csenevésznek tűnt. Sok ideig nem bámészkodhattunk, mert hamar annak a tejfehér felhőnek a belsejében találtuk magunkat, ami a sziget csúcsát uralja. Ebből kibukkanva hamar a Csendes-óceán mérgeskék vize fölött találtuk magunkat, majd perceken belül leszálltunk a még kopárabb Izabella-sziget déli részén található apró reptéren.

Miután elfoglaltuk a szobáinkat az apró település, Puerto Willamil szállodájában, buszra szálltunk, és elmentünk egy teknősneveldéhez. Az Arnaldo Tupiza Teknős Tenyészközpontban minden szigetről begyűjtött tojásokból kezdték a keltetést, de ma már tenyészpárokat tartanak. A tojásokat nem természetes körülmények között, hanem inkubátorokban keltetik. Így a nemek arányát is tudják szabályozni, mivel 30 ℃ fokon hím, 32 ℃ fokon nőstény egyedek fejlődnek. Miután kibújnak a tojásokból, még 60 napig a fészek rejtekében maradnak az apróságok, ugyanis ennyi idő szükséges a hasukon még nyitott páncél összezáródásához. Csak ezután másznak a felszínre.

A karámokban tartott különféle helyről származó galápagosi óriásteknősök páncéljai különbözőek, mivel a táplálék függvényében másképp fejlődnek. Például amelyik faj bokrokról eszi a virágokat, annak elől magasra felhajló páncélja van, amelyik földről legelészik, annak egyenesen záródik, és emiatt nem tudja felemelni a nyakát függőleges helyzetbe. Az eltérő növényvilág miatt így minden szigetnek más formájú az óriásteknős állománya, sőt Isabelán vulkánonként is változnak. Ebből is jól látható, hogy egy faj, hogyan válik szét több új fajjá idővel, ha a körülmények megváltoznak. Itt is ez történik a szemünk előtt. A páncél formájának változása egy idő után lehetetlenné teszi a párosodást a különféle változatok között, majd genetikailag elkülönülnek, és végül különálló fajokká válnak. Itt ez a folyamat földtörténeti léptékben rendkívül gyorsan, csupán százezer éves nagyságrendben megtörtént, hiszen maga a sziget mindössze négyszázezer éve emelkedett ki a tenger szintje fölé.

Az óriásteknős neveldéből a tengerpart felé vettük az utunkat. A parthoz közeledve mangrove erdőn sétáltunk át. A kisebb lagúnákban flamingókat, vadkacsákat és fókákat láttunk a vízben, a fák ágain pedig pelikánok pihentek.

A tengerparton csodás látvány fogadott. A sima, bársonyszerű homokfövenyből helyenként méternyi magas, koromfekete, szabálytalan formájú, éles sziklahalmok emelkedte ki. Közelebb érve úgy tűnt, mintha az egész fekete massza mozogna. Néhol apró vízsugarak lövelltek ki belőle. Csak közelebb érve lehetett kivenni a megannyi tengeri leguánt, amelyek a napon sütkérezve próbáltak átmelegedni egy újabb legelészés előtt. Ezeknek az állatoknak a rokonai mind a szárazföldi növényekből táplálkoznak, az itt megtelepedett egyedek azonban ilyen tápanyag forrás hiányában kénytelenek voltak rászokni a tengeri alga fogyasztására, amelyért viszont a háborgó, hideg tengervízbe kell merülniük. Hüllő lévén testük gyorsan kihűl, csak negyed órát tartózkodhatnak a hideg tengeri áramlatok miatt csupán 12 ℃ fokos vízben, amibe azokat a küzdelmes perceket is bele kell számolni, amikor már gémberedő izmaikkal megpróbálnak kikapaszkodni a sziklákra az erős hullámverésben. Az átmelegedett köveken aztán a nap forró sugarait is felhasználva órákon át sütkéreznek.

A tengeri leguánok rengetegen vannak, ezért állandóan lökdösik egymást, de ha mozdulatlanok maradtak, alig lehetett észrevenni őket. Nagy csatározásokat nem láttam ugyan, de azért állandóan nyüzsögtek, és átmásztak egymáson. Időnként fehér vízsugarat lövelltek ki az orrnyílásukon, ezzel távolítva el testükből a fölösleges sótartalmat. A hímek a hátukon meredező tüskéikkel, pikkelyes bőrükkel, marcona pofájukkal és antracit színükkel igazi godzillák voltak törpe kivitelben. Kisebbek voltak, mint gondoltam. A legnagyobb tengeri leguánok sem voltak sokkal hosszabbak egy métertől, aminek a leguánok közt egyedülálló módon nagyjából a fele farok. Ennek a segítségével úsznak, és a gyíkoktól eltérően nem nő ki újból, ha elveszítik. A nagy többség 1-2 arasznyi volt csupán. Nagyobb korukban nincs természetes ellenségük, de ebben a méretben még óvatosnak kell lenniük, hiszen a fregattmadarak elkaphatják őket. Azok sem tudják elfogyasztani őket könnyen, a magasból a sziklára ejtve először meg kell ölniük a kis leguánokat, mert karmaikkal komoly sérüléseket okozhatnak. A tengeri leguánok nincsenek teljesen egyedül. Apróbb hüllőtársaik, a lávagyíkok szorgoskodnak körülöttük. Vedlő bőrük foszlányait csipegetik róluk.

A part mentén kisebb sétára indultunk. A lágy masszaként elterült lávamezőn gyéren ugyan, de már megtelepedett a növényzet, kihasználva a felszín apróbb repedéseiben képződő minimális talajréteget. Az itt kialakuló tűzhányókból magas kálium és nátrium tartalmú, ezért viszkózusabb, folyékonyabb láva ömlik ki. Ez egyenletesebb felszínt hoz létre, és messzebbre jut, általában egészen a tengerig. A felszíne alatt csatornák jönnek létre, a gyorsan megszilárduló, hőszigetelővé váló kéreg alatt csatornák jönnek létre, amelyekben, mint vezetékekben folyik a forró massza. A lávaömlés végével ezek sokszor üresek maradnak, mint a vízvezeték, amiből leeresztik a vizet. Idővel ezek beszakadhatnak, és láthatóvá válik az akár több száz méteres hosszuk.

A tengerpart puha homokjában sétáltam vissza a szállodába, miközben a tenger hullámai a lábszáramat csapkodták. A lenyugodni készülő Nap utolsó, aranyló sugarainál vadászó madarak csapódtak a vízbe a kiszemelt halzsákmányukért.

Egy kellemes reggelit követően, nagyjából két perc alatt kibuszoztunk a kikötőbe. A mólón tengeri leguánok, és fókák sütkéreztek. Vigyázni kellett rájuk, hiszen a lusta hüllőkre könnyű volt rálépni, a még lustább fóka azonban recsegő hangon ordítva kapott az ember után, ha 30 centinél közelebb haladt el mellette. Kicsi hajóba szálltunk és a közeli zátonyok egyikéhez mentünk. A tengerből csak alig kiemelkedő, csipkés, fekete köveken madarak pihentek. Volt itt pingvin, ami a déli sarkvidékről érkezett ide a hideg Humbold-áramlattal, és volt kéklábú szula, amely valószínűtlenül világoskék, úszóhártyás lábaival, és inkább szőrös, mint tollas testével látványos különlegessége ennek a világnak. Hihetetlen kék színét az elfogyasztott halak festékanyagaitól kapja.

Egy rövid sétára partra szálltunk a kis Tintoreras-szigeteken. A fekete, tarajos felszínt a madárguánó fehér foltjai színesítették. A halaknak ez a végső formája erős bűzt árasztott, de a parttól távolabb már nem volt érzékelhető. A holdbéli tájon kanyargó ösvényen tengeri leguánok tanyáztak. Olyan sokan voltak, hogy most már tényleg kezdtem elhinni a majd félmilliós populáció valóságosságát.

Az egyik keskeny kis csatornában egy csapat fiatal szirticápát láttunk meg. A másfél méteres példányok az áramló 1 méter mély vízben pihentek, így spórolva energiát. A cápáknak ugyanis nincsenek kopoltyúfedőik, amivel az oxigéndús vizet a kopoltyújukhoz juttathatják, hanem állandóan úszniuk kell, vagy áramlásban kell tartózkodniuk, nehogy elpusztuljanak. Nyugalmukat csak egy itt élő galápagosi medvefóka zavarta meg, amely minduntalan visszaúszott közéjük. Amiről ekkor még azt hittük játék, később kiderült, hogy véresen komoly anyai ösztön, mert mindezt apró kölyke védelmében tette, amely pár méterre, a part szélén próbált az éles sziklák között arrébb mászni. A félméteres fókabébi cuki pofáját forgatva, hangtalanul próbált keresni valami átjárót, amelyen az anyja közelébe juthat.

A hajóra visszatérve a szomszédos zátony mellé vittek, miközben felvettük a neoprén ruháinkat. Ezekre azért volt szükség, mert a víz hőfoka még itt a sekély részen sem haladta meg a 20 ℃ fokot. A lagúna vizébe ugorva azonnal csodás meglepetés várt. Egy embernagyságú tengeri teknős lakmározott a sziklákon növő algákból. Az óriási hüllő nem zavartatta különösebben magát, de ha az útjában voltunk, nemes egyszerűséggel arrébbsodort minket. 50 méternyire újabb két példányt láttunk. Miközben próbáltam lefényképezni, egy fóka jött oda hozzánk érdeklődve, majd egy kecses, pörgő mozdulattal gyorsan odébb állt. Körülöttünk apró, színes halak fickándoztak, de mivel a víz zavaros volt, alig lehetett látni valamit. A partot szegélyező mangrove erdő gyökerei közti sejtelmes világ nagyon érdekesnek tűnt. A néhány centiméter átmérőjű gyökérágak erdeje csak a kisebb állatok számára volt járható, a beszűrődő kevés fény pedig kísértetiessé tette a látványt. A kiadós úszás után jól esett kimenni a hajóra a hűvös vízből. A kikötői mólón tengeri leguánok, pelikánok, fókák tanyáztak, és nem zavartatták magukat az őket kerülgető emberektől. Talán a fóka volt az egyetlen kivétel, ami utánam kapott, amikor a hátsó lábaitól 20 centire mentem el.

Ebéd után felgyalogoltunk a Sierra Negrára, a szigetet létrehozó hat pajzsvulkán egyikére. Az út első felét gépkocsival tettük meg, miközben a köves pusztaság fokozatosan köderdővé változott. A felhők közé érve felvettük a hátizsákunkat, és két és fél órás folyamatosan emelkedő gyaloglás kezdődött. A ködbevesző növényzet, a gyönyörű, színes virágok, a csak itt élő, vidáman dalolászó madarak, amelyek a lábunk körül ugrándoztak, és a fantasztikus illatok feledhetetlenné tették a sétát. A csak néhány méteresre növő fák ágairól tömegével lógtak a köderdők jellemzői, a kanadai szakállzuzmók. Eső ugyan nincs sok, de az állandó pára bőségesen ellátja vízzel a növényzetet. Az áthatolhatatlannak tűnő erdő végtelen nyugalmat árasztott. A csúcs felé közeledve oszladozni kezdtek a felhők, és a Nap teljes erőből ontotta ránk forró sugarait, de ez gyorsan változott.

Váratlanul véget ért az erdő, kitárult a látóhatár, és hirtelen szó szerint a lábunk alatt, az 1200 méteres magasságban nyújtózott a Sierra Negra 10 kilométer átmérőjű kalderája, amelyet csak egy észak-amerikai, Yellowstone-beli társa előz meg a méret szerinti rangsorban. A folytonosan változó felhőréteg mögül szégyenlősen mutogatta magát. A jelenleg is aktív vulkánnak utoljára másfél éve volt az utolsó kitörése. Az óriási kráter alja fekete volt a kitörés maradványaitól. A meredek, majdnem függőleges oldalfalak zöldelltek a frissen megtelepedő növényzettől. Az egyébként is fiatal szigetnek ez a most is kialakulóban levő pontja jól reprezentálja a Földünk kialakulásának folyamatát. Hosszú perceken keresztül, ámuldozva néztük a szunnyadó vulkán pozitív energiákat, és nyugalmat árasztó, végtelenségbe nyúló hatalmas kráterét, amelyben, óriási vattapamacsként kavargott a pillanatonként eltűnő és megjelenő felhőzet. Búcsúzóul Pachamama egy fehér szivárványt varázsolt a lefelé vezető utunk fölé.